bukás

azt hiszem megint megbuktam. nem tudok se barát lenni, se ember. az élet egy színjáték. és én is csak egy szakadt színész vagyok. pár napja, még páran azon csodálkoznak, hogy hogyan tudok ennyire örülni a napfénynek, vagy annak, hogy láthattam budapestet éjjel a maga minden pompájában, vagy annak, hogy kaptam egy deluhis kitűzőt.
jelenleg elszállt minden optimizmusom, ami eddig mosolyt tartott az arcomon.
miért van az, hogy egy idő után már senkivel sem tudok beszélgetni? nem úgy, hogy nem akarok, hanem, hogy nincs miről. egyre jobban szótlan leszek. nem is csoda, hogy alig vannak körülöttem, mert aki nem szól, az uncsi. bezzeg az örökké csacsogók körül mindig van valaki.
hányingerem van. komolyan. magamtól.
mindig mindent elrontok. és amit szeretnék semmi sem jön össze. se alap se szoctámot nem kaptam. semmit se. sőt emberi érzéseket is csak alig. milyen valakit szeretni? érzem, hogy jó ha velem van. de mi az a szeretet? mi az a ragaszkodás? senkihez sem ragaszkodom. még a macskámhoz sem. és senki sem ragaszkodik hozzám. ez van. így jártam.
elég szar életem lesz így, ha ilyen lesz végig, mint amilyen eddig volt.
most csak sírni szeretnék. és valahol azon gondolkodom, milyen lenne, ha nem lennék. szerintem mindenkinek csak jobb. jobb? nem! semleges. m senki sem ragaszkodik hozzám, így hát ok, ő már nincs, megyünk is akkor tovább...
nem véletlen utálom, hogyha nem vesznek észre. mert úgy tényleg nem vesznek észre.
nem is tudom mit szeretnék. matenrou operát hallgatva szépen csendben elaludni, és soha többet létezni...